A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kongregációja története

Rendünk nem teljesen új alkotás, hanem a régi NOTRE DAME KANONOKREND átszervezése.

Franciaország Mattaincourt nevű városában FOURIER SZENT PÉTER 1597-ben alapította LE CLERC ALIX anyával a Notre Dame Karnővérek Rendjét, a leányifjúság nevelésére. Rendi atyjának, SZENT ÁGOSTONNAK szabályait írta elő a nővéreknek, ő maga is ágostonrendi szerzetes volt – ezek a szabályok alkotják a mi rendünk szabályainak alapját is.

Európa majd minden államában voltak intézeteik. Különösen virágzóak voltak a németországiak. Üdvös munkájukat a XIX. sz. eleji szekularizáció megbénította.

Karolina Gerhardinger, szerzetesi nevén Jézusról nevezett Mária Terézia, Regensburg külvárosában, Stadtamhofban született. Jómódú polgári szülők gyermeke. Apja hajósmester, a gazdagodni vágyó regensburgi kereskedők portékáit szállítja különböző országokba. Anyja otthon vezeti nemcsak a háztartást, hanem a „házat” is, amely állandóan nyitva áll a legkülönbözőbb redű és rangú vendégek előtt. A kislány hamar megtanul emberek között mozogni, intézkedni és nem kis emberismeretre tesz szert.

Meggyőződésüknek és társadalmi helyzetüknek megfelelően a szülők Karolinát a stadtamhofi iskolába íratják, amelyet Notre-Dame nővérek vezetnek. A tehetséges leányra felfigyel Michael Wittmann (1760-1833),a dóm plébánosa, Regensburg későbbi püspöke. Ő lesz gyóntatója, lelkivezetője, szellemi, erkölcsi, lelki támasza és példaképe.

1809-ben az állam feloszlatja a stadtamhofi zárdát. Ezzel egy időben születik meg M. Wittmannban, a „szegények atyjában”, egy új szerzetesközösség alapításának gondolata. Elintézi, hogy a Notre-Dame nővérek iskolája G. Maurer hittanár vezetése alatt népiskola maradhasson. Az oktatásban három gyereklány segít. Köztük van Karolina. A 12 éves tanulóból tanítónő lesz, a gyermekből kis felnőtt. Három év múlva, a szakvizsgák sikeres letétele után tanítónői diploma van a kezében.

1815-ben fogalmazza meg először Karolina azt a vágyát, hogy nemcsak tanítónő, hanem szerzetes is szeretne lenni. M. Wittmann a Notre-Dame nővérek szabályzatát nyújtja át neki, hogy két tanítónő társával próbáljon e szabály szerint élni. A háromtagú közösségből egyedül Karolina tart ki, de nem csügged. Imádkozik és vezekel, de harcol is terve megvalósításáért. Egy év múlva ismét két tanítvány csatlakozik hozzá. Ez a kis közösség már az új tanítórend alapközössége. Szerzetesként élnek és tanítanak a stadtamhofi iskolában.

20 esztendő telik el, míg 1833-ban hivatalosan is elfogadják a rendet. 1847-ben már Amerikában találjuk a nővéreket. Akkor Európában 327 házban 4.593 nővér 97.118 gyereket tanít. 30 évvel később Amerikában 134 házban 1.164 nővér foglalkozik 34.469 tanulóval. Hogyan lehetséges, hogy a felvilágosodás eszméinek elterjedése után, a szekularizáció előestéjén létrejöjjön egy tanítórend, és ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben elterjedjen?

A XIX. században a megváltozott társadalmi, politikai, szellemi és kulturális viszonyok között Bajorországban a kialakuló társadalmi feszültségeket felülről, reformokkal próbálják kiegyensúlyozni, hogy elkerüljék a francia „változást”. Központi kérdés lesz a népoktatás. A szerzetesi iskolákat a babona és sötétség fészkeinek tartották. 1799-ben elrendelték a szerzetesrendek feloszlatását, és állami felügyelet alá akarták vonni az összes iskolát.1802-ben bevezetik az általános tankötelezettséget, majd elrendelik a vasárnapi iskolák, illetve a munkaiskolák létrehozását.

Az oktatásügy siralmas állapotban van. Alig van iskola, felszerelésük hiányos, kevés a tanító. Képesítés nélküli fiatalok tanítanak. Egy-egy osztály létszáma 80-100 fő. Az analfabéták száma is nagy. A szülők nem szívesen engedik az iskolába gyermekeiket, mert kell otthon a munkáskéz. A városokban az utcákon egyre több a csavargó, otthontalan gyermek. Sok szó esik az ifjúság erkölcseinek romlásáról, a nevelés fontosságáról. Különösen a lánynevelés megoldatlan.

A stadtamhofi iskolában viszont mind több szegény gyermek talál otthonra. Karolina és két társa fáradhatatlanul dolgozik. Már internátus is van. Újszerű, hogy bevezetik az énektanítást, a rajz- és kézimunka-oktatást. A végzett diákok vasárnapi munkaiskolájában a szegény gyermekek ruháit varrják. A fiatal lányokkal egyesületben foglalkoznak. A gyakorlatilag szerzetesi szabályok szerint élő tanítónők akkor még furcsaságszámba menő dolgokat művelnek: kirándulni járnak a gyerekekkel, együtt imádkoznak diákjaikkal.

Karolina 32 éves, amikor beadványban kéri a belügyminisztériumtól, hogy a stadtamhofi iskolát rendi iskolává nyilvánítsák, és engedjék a Notre-Dame rend felújítását. Ezt azért is megtehette, mivel közben az állam és az egyház között konkordátum születik, amelyben az állam megengedi néhány kolostor újraszervezését lélekgondozás, tanítás és betegápolás céljából. A stadtamhofi kolostor helyreállítását a minisztérium engedélyezi,a városi polgárok viszont nem. Ha visszaállítanák az eredeti Notre-Dame rendet, a kolostorhoz tartozó vagyont is vissza kellene adni. Az ellenállásnak tehát komoly oka van.

Ám a kolostoralapításnak új apostola támad: Sebastian Job (1767-1834), M. Wittmann jó barátja, a bécsi udvar papja, filozófia és teológia tanár. Neunburgban működő paptestvérét és a város vezetőit kéri, fogadják be a nővéreket. S. Job megtakarít annyi pénzt, amiből a házépítést fedezni lehet, sőt még évjáradékra is jut. Ő az, aki gyakorlati tanácsokkal látja el Karolinát, s aki megfogalmazza, hogy éljék a nővérek a Notre Dame szabályt. Az iskolanővérek kis szerzetesi közösségét a bajor király is támogatja. A neunburgi alapítás sikerrel jár (1833). Nagy szegénységben, nélkülözések közepette, de megindul az élet, a tanítás.

1835. november 15: Karolina életének nagy napja. Engedélyt kap, hogy örök fogadalmat tehessen. 20 évet várt erre a napra! Szerzetesi névnek a Jézusról nevezett Mária Teréziát választja. Hivatalosan is a közösség vezetőjének ismerik el. Ezentúl mindenki Terézia anya néven emlegeti.

Közben a rend „kinövi” a neunburgi házat. Terézia anya olyan anyaházat szeretne, amelyben helyet kapnak a rend fiatal nővérei, hogy megfelelő szintű képzésben részesíthesse őket, és az idős nővérek is, hogy nyugalmat biztosítson nekik. De az anyaház olyan adminisztratív központ is legyen, ahonnan a különböző házakat irányítani lehet. A tervet támogatja a müncheni érsek és a király. 1841-től már Münchenből vezeti a rend ügyeit. Innen indul Észak-Amerikába, ahova a német telepesek gyermekeinek gondozásához kérik a nővéreket. Amikor 1847-ben 5 nővérrel megérkezik, kiderül, hogy az egyház vezetői nem tudnak a meghívásról. Terézia anya nem fordul vissza. Egy évi munka után az iskolanővéreknek Baltimore-ban anyaházuk van. Bátorságára vall, hogy a 23 éves Karolina Friesst bízza meg újabb házak alapításával.

Terézia anya roppant rugalmas, missziós lélek. Minden ház alapításánál az ország, az egyházmegye igényeit és lehetőségeit veszi figyelembe. Nem riad meg a kockázattól, ha mások üdvösségéről van szó. Az új területeken új intézményeket hoz létre: árvaházakat, süket-néma intézetet, óvodát, ipari iskolát, polgári iskolát, zeneiskolát.

Közben más feladat is vár a rendalapítóra. Szabálytervezetet készít. megtartja a Notre-Dame szabály alapelveit, de csakhamar kiderül, hogy a szegényeknek az a fajta szolgálata, amire az iskolanővérek vállalkoztak, e szabály szerint nehezen képzelhető el. Az új közösség már csaknem húsz éve működik, így a szabályt valójában az élet diktálja. A nővérek a szegények szolgálatára és szegény életmódra kötelezik magukat. Kis közösségekben élnek, ezáltal igen mozgékonyak és a falusi nép nevelésére alkalmasak. A kis közösségek egysége viszont csak központi vezetés mellett lehetséges. Terézia anya emiatt kerül váratlanul szembe a müncheni érsekkel. Hogy megóvja a rend egységét, Rómához fordul. Éveken át tartó tárgyalások után születik meg a döntés. 1859-ben elfogadják. 1865. december 15-én pedig IX. Pius véglegesen jóváhagyja a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek Szabályzatát. 1919-ben átdolgozzák a rendi szabálykönyvet, amely 1923. június 23-án nyer jóváhagyást Rómában. Egyedül a csehországi Hirschau dönt úgy, hogy független lesz és csak a megyéspüspökhöz akar tartozni. A Kalocsai Iskolanővérek rendje innen ered.

A rendi egység egyébként is szívügye az alapítónak. „Ha úgy történne – írja nővéreinek –, hogy hatalmas ellenségeink, a láthatók és láthatatlanok, felkelnének, hogy a Szegletkövet kimozdítsák és ledöntsék az épületet, akkor szilárdan tartsatok össze. Tegyetek úgy, mint az első keresztények. Éjjel-nappal együtt könyörögjetek!… Vessétek az Úrba bizalmatokat! Ő nem fogja megengedni, hogy megszégyenüljetek.”

A német birodalom megteremtéséért vívott küzdelem, valamint Bismarck politikája ismét a kolostorok feloszlatásához vezet. 1872-ben az iskolanővérek 16 házban kénytelenek abbahagyni a tanítást. A rendházakban megjelennek az állami kiküldöttek és egyenként hallgatják ki a nővéreket személyes ügyeikről. A kolostorok kínos rendőri felügyelet alatt állnak. A részleges önállóságát őrző Bajorországban valamivel jobb a helyzet, de újabb iskolákat nyitni lehetetlen. Terézia anya félti nővéreit. Egyeseket kitartásra buzdít, másokat áthelyez idegen országokba. A jövő nem kecsegtet semmi jóval. Mint az egyik leveléből kitűnik, Terézia anya azon gondolkodik, hogy Amerikába telepíti át az egész rendet. De erre nem kerül sor. A rend jól állja a próbát.

Öröm és bánat, szenvedés, vezeklés, ima, sikerek, harc – Terézia anya mindennapos tapasztalatai. Ezek érlelik megértését, bölcsességét, jóságát.

Terézia anya a csend embere és eucharisztikus lélek. A szerzetesi életet a kontemplatív és aktív élet egységének tartja. Irtózik a jámborkodástól. Nővéreit mély hitre és kemény életre neveli. „Ha a kereszt időnként egész súllyal rátok nehezedik – tanítja –, siessetek az Oltáriszentségben jelen lévő Jézushoz. Neki panaszoljátok el gondotokat, bajotokat – esetleg az éjszakai órák imádságos csendjében. Sohasem fogtok vigasztalás, megvilágosodás nélkül távozni.”

Nevelési elveiben Wittmann és Job atya utasításait követte. Velük együtt vallja, hogy a magas szintű oktatás igen fontos. Ezért külön gondja van arra, hogy a nővérek szakmailag jól képzettek legyenek, és az iskolákban új és hatékony módszerekkel tanítsanak. De az oktatásnál sokkal fontosabbnak tartja a nevelést. Meggyőződése, hogy a nevelés által megváltoztatható, jobbá tehető a világ, és a leányok vallási és erkölcsi nevelése döntően befolyásolja egy ország erkölcsi szintjét. Nevelése családközpontú, mivel a leányok legfőbb élettere a család. Nekik kell megszervezni, irányítani a családi életet, az utódok nevelése is rájuk hárul.

A nővéreket gyakran figyelmezteti arra, hogy elsősorban példájukkal és személyiségükkel nevelnek. Azt kéri tőlük, hogy többet beszéljenek az Úrral a gyermekről, mint tanulóiknak Istenről. Szokása volt – mondják –, hogy késő este felment az osztályokba, leült egy-egy gyerek helyére, és hosszan imádkozott érte.

Minden neveltben Jézus Krisztust szolgálta. Erre tanította nővéreit is. Elsősorban a szegény gyermekek, árvák, kitaszítottak szolgálatára kötelezte magát, de nem zárt ki senkit szeretetéből. Sokra becsülte és hatékonynak tartotta a személyes beszélgetést. Minden tanítványának, később pedig minden nővérének ismerte személyes gondjait, örömeit. Az egyik nővére így emlékezik rá: „Kedves képe olyan elevenen él lelkemben, mintha csak tegnap láttam volna a jó anyát. Kis alakja már első tekintetre is tiszteletet keltett. Föllépése komoly és csöndes volt. Jóleső szelídség áradt szavaiból és tekintetéből.

Terézia anya halálakor, 1879-ben a rendnek 7 anyaháza, 3000 nővére volt Közép-Európában és Amerikában, 80.000 gyermek és fiatal volt a nővérek kezére bízva. Rövid idő alatt 50 új fiókház alakult Bajorországban. A magyar misszió 1858-ban jött létre temesvári központtal. A magyar provincia 1869-ben lett önálló tartomány, addig a bajor rendtartományhoz tartozott. 1923-ig Temesváron van az anyaház, utána Szegeden.

A XIX. század II. felében hatalmas fejlődésnek indult a közoktatásügy. A rendi elöljáróság a rendi szabály határozott utasítása szerint a nővérek továbbképzését mindenben elősegítette. Lehetővé tette a főiskolákon, egyetemeken való kiképzést, tanulmányi utakon való részvételt. A nővéreknek lelkiismeretben kötelességükké teszi az egyéni továbbképzést. A rend Európában inkább csak leányiskolák vezetését veszi át, Amerikában azonban még középiskolákban is oktat fiúkat. A rend Terézia anya szellemében él és növekszik. Az új kor új életstílust kíván a rendtől.

A II. világháború – Az újjáépítés

1933 – 1945 – 1955

Nemsokára azonban új vihar tört rá a Kongregációra. Nagyon sokat szenvedtek az egyes tartományok a diktatórikus kormányzat idején Hitler uralomra jutása után. Radikális változások zavarták meg ismét a fejlődés folyamatosságát. A német állam 33-ban az egyházi befolyás teljes leépítésével kezdte. Amikor az egyházi intézményeket zárolták vagy más célokra adták át, a nővérek plébániákon dolgoztak, a lelkipásztorkodást segítették, vagy „lazarettók”-ban (=szükség-betegápoló-helyek), diaspórákban teljesítettek szolgálatot (lelki gondozás, kántorkodás stb.). Sokan találtak új hazára Németországon kívüli tartományokban, főleg az USA-ban. Mások Brazíliában és Argentínában alapítottak új településeket. Amikor Európa volt bajban, az amerikai nővérek küldtek segítséget és segélyt.

A III. birodalom teljes összeomlása után 1945-ben a nővérek ismét visszakerültek a közvetlen nevelői munkába, és elkezdték az újjáépítést. A politikai események következtében különösen súlyos csapás érte a sziléziai rendtartományt. A nővéreknek menekülniük kellett, mert elűzték őket. A bajor ill. a westfáliai tartomány adott nekik új otthont, míg nem alakult új központ Berlinben. De az organikus továbbfejlődést újra megszakították erőszakkal: A Nyugat- és Kelet-Berlin között megépített fal 1961-ben, és a szigorú határzár gyakorlatilag elszakította egymástól a nővéreket. Végül 1970-ben a keleti részből régió lett. 1990-ben ez a régió megszűnt, egyesült a nyugati rendtartománnyal. Magyarországon 1948-ban vették el az össze egyházi iskolát, ill. államosították. A rendek azonban még 2 évig működhettek. 1950 júniusában internálták a szerzeteseket az egész országban.

A szocialista országok közül egyedül Magyarország kapott vissza egyházi iskolákat 1950 őszén, összesen nyolc gimnáziumot. Ebből kettő az iskolanővéreké, Debrecenben és Budapesten.

Münchenben ma a Bajor rendtartomány anyaháza van, ugyanis 1957-ben Münchenből Rómába helyezték át a rendi vezetők a legfőbb anyaházat: a Generalátust.

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek első külföldi tartománya Európában MAGYARORSZÁGON volt. A nagy magyar rendtartomány alapítása CSAJÁGHY SÁNDOR (1851-1860) csanádi püspök nevéhez fűződik, aki személyesen kereste fel Terézia anyát és kért püspöki székhelye, Temesvár számára nővéreket. Az alapító anya nem tagadta meg a püspök kérését, és ő maga hozta az első hat nővért Temesvárra. A Rend első tanítói Németországból jöttek, többen még mint jelöltek, nyelvi nehézségeik a német ajkú Temesváron nem voltak, de amint terebélyesedett a munkakörük és mind több helyen kellett magyar iskolában is tanítaniuk, az újonnan belépő magyar leányok mellett ők is megtanulták a magyar nyelvet, s igen sokan nagyon szépen beszéltek magyarul.

Temesvár, mint a Rend magyarországi házainak anyaháza és mint a tartomány központja, mind újabb házakkal bővült és a nagylelkű püspök utódja, Bonnaz Sándor püspök új anyaházat építtetett és lehetővé tette az utánpótlás nevelését is. Ugyancsak ő építtette a temesvári zárdatemplomot, amely ma is a nővéreké.

A temesvári anyaház mellett hamarosan új fiókházak létesültek. A Bánátban egymás után nyíltak meg a kisebb-nagyobb házak, de Erdély is megnyitotta kapuit az iskolanővérek előtt, és Désen, majd Kolozsvárott telepedtek le a nővérek. Itt az Auguszteumban és a soktagozatú Marianumban nevelkedtek Erdély magyar katolikus leányai.

A trianoni béke azonban lehetetlenné tette a házak központi vezetését Temesvárott, és mivel Szegeden már 1873-ban nyílt iskola, 1923-ban Szegedre telepítették a magyar rendtartomány anyaházát. Létesítése Oltványi István Csanád-egyházmegyei nagyprépostnak, de még inkább unokaöccsének, Oltványi Pál földeáki lelkész, később szegedi prépostnak nevéhez fűződik, aki az intézet építésén sokat fáradozott, s ő volt az Intézet első igazgatója is.

A szegedi anyaház köré hamarosan a fiókházak koszorúja csatlakozott. Az anyaházban elemi, polgári, gimnázium és tanítóképző működött, és külön épületet kapott a kitűnően felszerelt óvoda, így több száz gyermeket neveltek, tanítottak a nővérek.

Ilyen nagy intézete csak még egy volt a tartománynak: a debreceni Svetits Intézet.

A második világháború után 1948-ban az államosítás egy időre véget vetett a munkának, de már két év múlva, 1950-ben az Állam és az Egyház közötti megegyezés alapján ismét megindult az élet két iskolánkban a magyar rendtartomány iskolanővérei vezetése alatt. Az egyik intézetünk Budapesten a Knézich utcai PATRONA HUNGARIAE GIMNÁZIUM, amely a háború előtt az isteni Szeretet Leányainak Intézete volt és a másik Debrecenben a kapuit ismét megnyitó SVETITS KATOLIKUS GIMNÁZIUM.

Ki tudná összeszámlálni, hogy rendünk fennállásának hosszú évtizedei alatt hány leány kapott nemcsak diplomát, érettségi bizonyítványt, vagy szakképesítést, hanem komoly szolid, életre szóló vallásos nevelést.

Terézia anya kiváló tanítónő és kiváló pedagógus volt. Amikor megértette hivatását, egész életét odaadta erre a munkára. Az ő személyes odaadottságának három jellemzője volt: az ügybuzgóság, az okosság és a vallásosság.

Ezen a három alappilléren nyugszik az iskolanővérek nevelői, tanítói munkája ma is. Igyekeznek lépést tartani a tanítás minden korszerű követelményével, de nem felejtik, hogy az ügybuzgóság és az okosság mellett az elmélyült, komoly hitre van szükségük a jövő társadalom embereinek is.

Összeállította: Farkas M. Margaréta

Locker M Margit

Rendünk nem teljesen új alkotás, hanem a régi NOTRE DAME KANONOKREND átszervezése.

Franciaország Mattaincourt nevű városában FOURIER SZENT PÉTER 1597-ben alapította LE CLERC ALIX anyával a Notre Dame Karnővérek Rendjét, a leányifjúság nevelésére. Rendi atyjának, SZENT ÁGOSTONNAK szabályait írta elő a nővéreknek, ő maga is ágostonrendi szerzetes volt – ezek a szabályok alkotják a mi rendünk szabályainak alapját is.

Európa majd minden államában voltak intézeteik. Különösen virágzóak voltak a németországiak. Üdvös munkájukat a XIX. sz. eleji szekularizáció megbénította.

Karolina Gerhardinger, szerzetesi nevén Jézusról nevezett Mária Terézia, Regensburg külvárosában, Stadtamhofban született. Jómódú polgári szülők gyermeke. Apja hajósmester, a gazdagodni vágyó regensburgi kereskedők portékáit szállítja különböző országokba. Anyja otthon vezeti nemcsak a háztartást, hanem a „házat” is, amely állandóan nyitva áll a legkülönbözőbb redű és rangú vendégek előtt. A kislány hamar megtanul emberek között mozogni, intézkedni és nem kis emberismeretre tesz szert.

Meggyőződésüknek és társadalmi helyzetüknek megfelelően a szülők Karolinát a stadtamhofi iskolába íratják, amelyet Notre-Dame nővérek vezetnek. A tehetséges leányra felfigyel Michael Wittmann (1760-1833),a dóm plébánosa, Regensburg későbbi püspöke. Ő lesz gyóntatója, lelkivezetője, szellemi, erkölcsi, lelki támasza és példaképe.

1809-ben az állam feloszlatja a stadtamhofi zárdát. Ezzel egy időben születik meg M. Wittmannban, a „szegények atyjában”, egy új szerzetesközösség alapításának gondolata. Elintézi, hogy a Notre-Dame nővérek iskolája G. Maurer hittanár vezetése alatt népiskola maradhasson. Az oktatásban három gyereklány segít. Köztük van Karolina. A 12 éves tanulóból tanítónő lesz, a gyermekből kis felnőtt. Három év múlva, a szakvizsgák sikeres letétele után tanítónői diploma van a kezében.

1815-ben fogalmazza meg először Karolina azt a vágyát, hogy nemcsak tanítónő, hanem szerzetes is szeretne lenni. M. Wittmann a Notre-Dame nővérek szabályzatát nyújtja át neki, hogy két tanítónő társával próbáljon e szabály szerint élni. A háromtagú közösségből egyedül Karolina tart ki, de nem csügged. Imádkozik és vezekel, de harcol is terve megvalósításáért. Egy év múlva ismét két tanítvány csatlakozik hozzá. Ez a kis közösség már az új tanítórend alapközössége. Szerzetesként élnek és tanítanak a stadtamhofi iskolában.

20 esztendő telik el, míg 1833-ban hivatalosan is elfogadják a rendet. 1847-ben már Amerikában találjuk a nővéreket. Akkor Európában 327 házban 4.593 nővér 97.118 gyereket tanít. 30 évvel később Amerikában 134 házban 1.164 nővér foglalkozik 34.469 tanulóval. Hogyan lehetséges, hogy a felvilágosodás eszméinek elterjedése után, a szekularizáció előestéjén létrejöjjön egy tanítórend, és ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben elterjedjen?

A XIX. században a megváltozott társadalmi, politikai, szellemi és kulturális viszonyok között Bajorországban a kialakuló társadalmi feszültségeket felülről, reformokkal próbálják kiegyensúlyozni, hogy elkerüljék a francia „változást”. Központi kérdés lesz a népoktatás. A szerzetesi iskolákat a babona és sötétség fészkeinek tartották. 1799-ben elrendelték a szerzetesrendek feloszlatását, és állami felügyelet alá akarták vonni az összes iskolát.1802-ben bevezetik az általános tankötelezettséget, majd elrendelik a vasárnapi iskolák, illetve a munkaiskolák létrehozását.

Az oktatásügy siralmas állapotban van. Alig van iskola, felszerelésük hiányos, kevés a tanító. Képesítés nélküli fiatalok tanítanak. Egy-egy osztály létszáma 80-100 fő. Az analfabéták száma is nagy. A szülők nem szívesen engedik az iskolába gyermekeiket, mert kell otthon a munkáskéz. A városokban az utcákon egyre több a csavargó, otthontalan gyermek. Sok szó esik az ifjúság erkölcseinek romlásáról, a nevelés fontosságáról. Különösen a lánynevelés megoldatlan.

A stadtamhofi iskolában viszont mind több szegény gyermek talál otthonra. Karolina és két társa fáradhatatlanul dolgozik. Már internátus is van. Újszerű, hogy bevezetik az énektanítást, a rajz- és kézimunka-oktatást. A végzett diákok vasárnapi munkaiskolájában a szegény gyermekek ruháit varrják. A fiatal lányokkal egyesületben foglalkoznak. A gyakorlatilag szerzetesi szabályok szerint élő tanítónők akkor még furcsaságszámba menő dolgokat művelnek: kirándulni járnak a gyerekekkel, együtt imádkoznak diákjaikkal.

Karolina 32 éves, amikor beadványban kéri a belügyminisztériumtól, hogy a stadtamhofi iskolát rendi iskolává nyilvánítsák, és engedjék a Notre-Dame rend felújítását. Ezt azért is megtehette, mivel közben az állam és az egyház között konkordátum születik, amelyben az állam megengedi néhány kolostor újraszervezését lélekgondozás, tanítás és betegápolás céljából. A stadtamhofi kolostor helyreállítását a minisztérium engedélyezi,a városi polgárok viszont nem. Ha visszaállítanák az eredeti Notre-Dame rendet, a kolostorhoz tartozó vagyont is vissza kellene adni. Az ellenállásnak tehát komoly oka van.

Ám a kolostoralapításnak új apostola támad: Sebastian Job (1767-1834), M. Wittmann jó barátja, a bécsi udvar papja, filozófia és teológia tanár. Neunburgban működő paptestvérét és a város vezetőit kéri, fogadják be a nővéreket. S. Job megtakarít annyi pénzt, amiből a házépítést fedezni lehet, sőt még évjáradékra is jut. Ő az, aki gyakorlati tanácsokkal látja el Karolinát, s aki megfogalmazza, hogy éljék a nővérek a Notre Dame szabályt. Az iskolanővérek kis szerzetesi közösségét a bajor király is támogatja. A neunburgi alapítás sikerrel jár (1833). Nagy szegénységben, nélkülözések közepette, de megindul az élet, a tanítás.

1835. november 15: Karolina életének nagy napja. Engedélyt kap, hogy örök fogadalmat tehessen. 20 évet várt erre a napra! Szerzetesi névnek a Jézusról nevezett Mária Teréziát választja. Hivatalosan is a közösség vezetőjének ismerik el. Ezentúl mindenki Terézia anya néven emlegeti.

Közben a rend „kinövi” a neunburgi házat. Terézia anya olyan anyaházat szeretne, amelyben helyet kapnak a rend fiatal nővérei, hogy megfelelő szintű képzésben részesíthesse őket, és az idős nővérek is, hogy nyugalmat biztosítson nekik. De az anyaház olyan adminisztratív központ is legyen, ahonnan a különböző házakat irányítani lehet. A tervet támogatja a müncheni érsek és a király. 1841-től már Münchenből vezeti a rend ügyeit. Innen indul Észak-Amerikába, ahova a német telepesek gyermekeinek gondozásához kérik a nővéreket. Amikor 1847-ben 5 nővérrel megérkezik, kiderül, hogy az egyház vezetői nem tudnak a meghívásról. Terézia anya nem fordul vissza. Egy évi munka után az iskolanővéreknek Baltimore-ban anyaházuk van. Bátorságára vall, hogy a 23 éves Karolina Friesst bízza meg újabb házak alapításával.

Terézia anya roppant rugalmas, missziós lélek. Minden ház alapításánál az ország, az egyházmegye igényeit és lehetőségeit veszi figyelembe. Nem riad meg a kockázattól, ha mások üdvösségéről van szó. Az új területeken új intézményeket hoz létre: árvaházakat, süket-néma intézetet, óvodát, ipari iskolát, polgári iskolát, zeneiskolát.

Közben más feladat is vár a rendalapítóra. Szabálytervezetet készít. megtartja a Notre-Dame szabály alapelveit, de csakhamar kiderül, hogy a szegényeknek az a fajta szolgálata, amire az iskolanővérek vállalkoztak, e szabály szerint nehezen képzelhető el. Az új közösség már csaknem húsz éve működik, így a szabályt valójában az élet diktálja. A nővérek a szegények szolgálatára és szegény életmódra kötelezik magukat. Kis közösségekben élnek, ezáltal igen mozgékonyak és a falusi nép nevelésére alkalmasak. A kis közösségek egysége viszont csak központi vezetés mellett lehetséges. Terézia anya emiatt kerül váratlanul szembe a müncheni érsekkel. Hogy megóvja a rend egységét, Rómához fordul. Éveken át tartó tárgyalások után születik meg a döntés. 1859-ben elfogadják. 1865. december 15-én pedig IX. Pius véglegesen jóváhagyja a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek Szabályzatát. 1919-ben átdolgozzák a rendi szabálykönyvet, amely 1923. június 23-án nyer jóváhagyást Rómában. Egyedül a csehországi Hirschau dönt úgy, hogy független lesz és csak a megyéspüspökhöz akar tartozni. A Kalocsai Iskolanővérek rendje innen ered.

A rendi egység egyébként is szívügye az alapítónak. „Ha úgy történne – írja nővéreinek –, hogy hatalmas ellenségeink, a láthatók és láthatatlanok, felkelnének, hogy a Szegletkövet kimozdítsák és ledöntsék az épületet, akkor szilárdan tartsatok össze. Tegyetek úgy, mint az első keresztények. Éjjel-nappal együtt könyörögjetek!… Vessétek az Úrba bizalmatokat! Ő nem fogja megengedni, hogy megszégyenüljetek.”

A német birodalom megteremtéséért vívott küzdelem, valamint Bismarck politikája ismét a kolostorok feloszlatásához vezet. 1872-ben az iskolanővérek 16 házban kénytelenek abbahagyni a tanítást. A rendházakban megjelennek az állami kiküldöttek és egyenként hallgatják ki a nővéreket személyes ügyeikről. A kolostorok kínos rendőri felügyelet alatt állnak. A részleges önállóságát őrző Bajorországban valamivel jobb a helyzet, de újabb iskolákat nyitni lehetetlen. Terézia anya félti nővéreit. Egyeseket kitartásra buzdít, másokat áthelyez idegen országokba. A jövő nem kecsegtet semmi jóval. Mint az egyik leveléből kitűnik, Terézia anya azon gondolkodik, hogy Amerikába telepíti át az egész rendet. De erre nem kerül sor. A rend jól állja a próbát.

Öröm és bánat, szenvedés, vezeklés, ima, sikerek, harc – Terézia anya mindennapos tapasztalatai. Ezek érlelik megértését, bölcsességét, jóságát.

Terézia anya a csend embere és eucharisztikus lélek. A szerzetesi életet a kontemplatív és aktív élet egységének tartja. Irtózik a jámborkodástól. Nővéreit mély hitre és kemény életre neveli. „Ha a kereszt időnként egész súllyal rátok nehezedik – tanítja –, siessetek az Oltáriszentségben jelen lévő Jézushoz. Neki panaszoljátok el gondotokat, bajotokat – esetleg az éjszakai órák imádságos csendjében. Sohasem fogtok vigasztalás, megvilágosodás nélkül távozni.”

Nevelési elveiben Wittmann és Job atya utasításait követte. Velük együtt vallja, hogy a magas szintű oktatás igen fontos. Ezért külön gondja van arra, hogy a nővérek szakmailag jól képzettek legyenek, és az iskolákban új és hatékony módszerekkel tanítsanak. De az oktatásnál sokkal fontosabbnak tartja a nevelést. Meggyőződése, hogy a nevelés által megváltoztatható, jobbá tehető a világ, és a leányok vallási és erkölcsi nevelése döntően befolyásolja egy ország erkölcsi szintjét. Nevelése családközpontú, mivel a leányok legfőbb élettere a család. Nekik kell megszervezni, irányítani a családi életet, az utódok nevelése is rájuk hárul.

A nővéreket gyakran figyelmezteti arra, hogy elsősorban példájukkal és személyiségükkel nevelnek. Azt kéri tőlük, hogy többet beszéljenek az Úrral a gyermekről, mint tanulóiknak Istenről. Szokása volt – mondják –, hogy késő este felment az osztályokba, leült egy-egy gyerek helyére, és hosszan imádkozott érte.

Minden neveltben Jézus Krisztust szolgálta. Erre tanította nővéreit is. Elsősorban a szegény gyermekek, árvák, kitaszítottak szolgálatára kötelezte magát, de nem zárt ki senkit szeretetéből. Sokra becsülte és hatékonynak tartotta a személyes beszélgetést. Minden tanítványának, később pedig minden nővérének ismerte személyes gondjait, örömeit. Az egyik nővére így emlékezik rá: „Kedves képe olyan elevenen él lelkemben, mintha csak tegnap láttam volna a jó anyát. Kis alakja már első tekintetre is tiszteletet keltett. Föllépése komoly és csöndes volt. Jóleső szelídség áradt szavaiból és tekintetéből.

Terézia anya halálakor, 1879-ben a rendnek 7 anyaháza, 3000 nővére volt Közép-Európában és Amerikában, 80.000 gyermek és fiatal volt a nővérek kezére bízva. Rövid idő alatt 50 új fiókház alakult Bajorországban. A magyar misszió 1858-ban jött létre temesvári központtal. A magyar provincia 1869-ben lett önálló tartomány, addig a bajor rendtartományhoz tartozott. 1923-ig Temesváron van az anyaház, utána Szegeden.

A XIX. század II. felében hatalmas fejlődésnek indult a közoktatásügy. A rendi elöljáróság a rendi szabály határozott utasítása szerint a nővérek továbbképzését mindenben elősegítette. Lehetővé tette a főiskolákon, egyetemeken való kiképzést, tanulmányi utakon való részvételt. A nővéreknek lelkiismeretben kötelességükké teszi az egyéni továbbképzést. A rend Európában inkább csak leányiskolák vezetését veszi át, Amerikában azonban még középiskolákban is oktat fiúkat. A rend Terézia anya szellemében él és növekszik. Az új kor új életstílust kíván a rendtől.

A II. világháború – Az újjáépítés

1933 – 1945 – 1955

Nemsokára azonban új vihar tört rá a Kongregációra. Nagyon sokat szenvedtek az egyes tartományok a diktatórikus kormányzat idején Hitler uralomra jutása után. Radikális változások zavarták meg ismét a fejlődés folyamatosságát. A német állam 33-ban az egyházi befolyás teljes leépítésével kezdte. Amikor az egyházi intézményeket zárolták vagy más célokra adták át, a nővérek plébániákon dolgoztak, a lelkipásztorkodást segítették, vagy „lazarettók”-ban (=szükség-betegápoló-helyek), diaspórákban teljesítettek szolgálatot (lelki gondozás, kántorkodás stb.). Sokan találtak új hazára Németországon kívüli tartományokban, főleg az USA-ban. Mások Brazíliában és Argentínában alapítottak új településeket. Amikor Európa volt bajban, az amerikai nővérek küldtek segítséget és segélyt.

A III. birodalom teljes összeomlása után 1945-ben a nővérek ismét visszakerültek a közvetlen nevelői munkába, és elkezdték az újjáépítést. A politikai események következtében különösen súlyos csapás érte a sziléziai rendtartományt. A nővéreknek menekülniük kellett, mert elűzték őket. A bajor ill. a westfáliai tartomány adott nekik új otthont, míg nem alakult új központ Berlinben. De az organikus továbbfejlődést újra megszakították erőszakkal: A Nyugat- és Kelet-Berlin között megépített fal 1961-ben, és a szigorú határzár gyakorlatilag elszakította egymástól a nővéreket. Végül 1970-ben a keleti részből régió lett. 1990-ben ez a régió megszűnt, egyesült a nyugati rendtartománnyal. Magyarországon 1948-ban vették el az össze egyházi iskolát, ill. államosították. A rendek azonban még 2 évig működhettek. 1950 júniusában internálták a szerzeteseket az egész országban.

A szocialista országok közül egyedül Magyarország kapott vissza egyházi iskolákat 1950 őszén, összesen nyolc gimnáziumot. Ebből kettő az iskolanővéreké, Debrecenben és Budapesten.

Münchenben ma a Bajor rendtartomány anyaháza van, ugyanis 1957-ben Münchenből Rómába helyezték át a rendi vezetők a legfőbb anyaházat: a Generalátust.

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek első külföldi tartománya Európában MAGYARORSZÁGON volt. A nagy magyar rendtartomány alapítása CSAJÁGHY SÁNDOR (1851-1860) csanádi püspök nevéhez fűződik, aki személyesen kereste fel Terézia anyát és kért püspöki székhelye, Temesvár számára nővéreket. Az alapító anya nem tagadta meg a püspök kérését, és ő maga hozta az első hat nővért Temesvárra. A Rend első tanítói Németországból jöttek, többen még mint jelöltek, nyelvi nehézségeik a német ajkú Temesváron nem voltak, de amint terebélyesedett a munkakörük és mind több helyen kellett magyar iskolában is tanítaniuk, az újonnan belépő magyar leányok mellett ők is megtanulták a magyar nyelvet, s igen sokan nagyon szépen beszéltek magyarul.

Temesvár, mint a Rend magyarországi házainak anyaháza és mint a tartomány központja, mind újabb házakkal bővült és a nagylelkű püspök utódja, Bonnaz Sándor püspök új anyaházat építtetett és lehetővé tette az utánpótlás nevelését is. Ugyancsak ő építtette a temesvári zárdatemplomot, amely ma is a nővéreké.

A temesvári anyaház mellett hamarosan új fiókházak létesültek. A Bánátban egymás után nyíltak meg a kisebb-nagyobb házak, de Erdély is megnyitotta kapuit az iskolanővérek előtt, és Désen, majd Kolozsvárott telepedtek le a nővérek. Itt az Auguszteumban és a soktagozatú Marianumban nevelkedtek Erdély magyar katolikus leányai.

A trianoni béke azonban lehetetlenné tette a házak központi vezetését Temesvárott, és mivel Szegeden már 1873-ban nyílt iskola, 1923-ban Szegedre telepítették a magyar rendtartomány anyaházát. Létesítése Oltványi István Csanád-egyházmegyei nagyprépostnak, de még inkább unokaöccsének, Oltványi Pál földeáki lelkész, később szegedi prépostnak nevéhez fűződik, aki az intézet építésén sokat fáradozott, s ő volt az Intézet első igazgatója is.

A szegedi anyaház köré hamarosan a fiókházak koszorúja csatlakozott. Az anyaházban elemi, polgári, gimnázium és tanítóképző működött, és külön épületet kapott a kitűnően felszerelt óvoda, így több száz gyermeket neveltek, tanítottak a nővérek.

Ilyen nagy intézete csak még egy volt a tartománynak: a debreceni Svetits Intézet.

A második világháború után 1948-ban az államosítás egy időre véget vetett a munkának, de már két év múlva, 1950-ben az Állam és az Egyház közötti megegyezés alapján ismét megindult az élet két iskolánkban a magyar rendtartomány iskolanővérei vezetése alatt. Az egyik intézetünk Budapesten a Knézich utcai PATRONA HUNGARIAE GIMNÁZIUM, amely a háború előtt az isteni Szeretet Leányainak Intézete volt és a másik Debrecenben a kapuit ismét megnyitó SVETITS KATOLIKUS GIMNÁZIUM.

Ki tudná összeszámlálni, hogy rendünk fennállásának hosszú évtizedei alatt hány leány kapott nemcsak diplomát, érettségi bizonyítványt, vagy szakképesítést, hanem komoly szolid, életre szóló vallásos nevelést.

Terézia anya kiváló tanítónő és kiváló pedagógus volt. Amikor megértette hivatását, egész életét odaadta erre a munkára. Az ő személyes odaadottságának három jellemzője volt: az ügybuzgóság, az okosság és a vallásosság.

Ezen a három alappilléren nyugszik az iskolanővérek nevelői, tanítói munkája ma is. Igyekeznek lépést tartani a tanítás minden korszerű követelményével, de nem felejtik, hogy az ügybuzgóság és az okosság mellett az elmélyült, komoly hitre van szükségük a jövő társadalom embereinek is.

Összeállította: Farkas M. Margaréta

Locker M Margi